7. rész
– Jó, akkor elmondom még egyszer. A
bevezetőben írj kerítést, felhasználva a távolabbi, mégis kapcsolódó dolgokat,
valamint fogalmazd meg, miről is fog szólni az esszéd. A tárgyalás magától
értetődő, ott kell precízen, akkurátusan papírra vetni a feladatot. A befejezés
pedig egyfajta összegzés, ahol röviden, pár szóban összefoglalod, miről írtál
korábban, s ha kell, a saját véleményedet is hozzákapcsolod. – Harmadjára
öntöttem szavakba, hogyan is kell egzaktan megírni egy tanulmányt, de úgy tűnt,
hatástalan. Bomi szemöldökét ráncolva meredt a papírra, amire vázlatot
firkantottam, s arcáról lerítt, hogy nem nagyon sikerült felfognia, amit
mondtam. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt csinálja, vagy sem. Nehezemre esett
elképzelni, hogy egy személy, aki jogi egyetemre jár, ne tudná megtanulni,
hogyan kell esszét, vagy akár egy egyszerű fogalmazást megírni.
– Jó, de mégis mennyire távolról
kezdjem a bevezetést? – tett fel egy újabb kérdést, miknek számát tizenöt után
már nem számoltam.
– Ne térj el teljesen a tárgytól, de
próbált meg elég tágan körbekeríteni. Ez plusz tudást fog tükrözni, de vigyázz,
nehogy félrebeszélésnek hasson!
– Ühüm… Jól van. – Elmerengő ábrázatát
fixírozva úgy véltem, végre sikerült felfognia a bevezető lényegét. Már csak a
többi részt kellett elmagyaráznom. – Azt hiszem, menni fog.
– Pompás – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
– Ha írok majd egy próba-bevezetőt,
leellenőrzöd nekem? – nézett rám csillogó íriszekkel, amiknek ha akartam volna,
akkor se tudtam volna nemet mondani.
– Persze – bólintottam végül, Bomi
arcán pedig hatalmas vigyor terült szét.
– Jongin – harapta be alsó ajkát,
tekintetét el nem szakítva az enyémtől.
– Igen? – kérdeztem félrebiccentett
fejjel, szemeimet le nem véve a lányról. Bomi csak tovább mosolygott, ijesztően
sejtetően, én pedig egyre zavarodottabbnak éreztem magamat.
– Csak szeretném megköszönni a
segítségedet. – Szeméből eltűnt minden szendeség, ajkain pedig valami
megmagyarázhatatlan pimaszság izzott. Arcizmai egy pillanat leforgása alatt
ellazultak, az enyémek viszont ellenkezően megfeszültek. Ezzel egy időben
mozgásképtelenné téve engem.
Minden olyan hirtelen és váratlanul
történt, hogy képtelen voltam reagálni. Csak akkor tértem észhez, mikor Bomi a
közeledés alatt félresöpörte a papírokat, miknek fehérségét elmaszatolt
skicceim szennyezték be. Pont úgy, mint az ajkain forrósodó kacérság az
enyémeket. Égetett, legbelül viszont jéggé fagyasztott. A papírok suhogása
olvasztotta fel izmaimat, mikor a levegőben táncolva egymáshoz súrlódtak, majd
földet értek. Ám Bomi gyorsabb volt. Amilyen gyorsan váltak eggyé ajkaink,
olyan hirtelen szakította szét őket, s teljes zavarodottságban hagyva engem
távolodott el tőlem. Egyben viszont biztos voltam – Sehunnak kellett igazat
adnom. Furcsa ez a lány. De nem tudtam eldönteni, tetszik-e ez benne, vagy sem.
– Ezt miért kaptam? – kérdeztem, mikor
már sikerült feleszmélnem az értetlenségből és kábulatból.
– Megköszöntem, hogy segítettél.
– Egy köszönöm is elég lett volna.
– Hú – emelte maga elé meglepetten és
védekezően a kezeit –, így még nem közölték velem, hogy szarul csókolok. –
Látszólag teljesen kikelt magából, amivel csak még jobban összezavart.
– Nem ezt mondtam – pislogtam
megilletődve. – Csak erre nem számítottam.
– Azért kaptad.
– Öhm… akkor most mondjak köszönetet én
is?
– Jó, tudod mit? – fortyant fel
hirtelen, s felpattant a helyéről. – Nem kell!
– Most mi bajod van? – néztem fel rá, s
úgy éreztem, én is kezdtem elveszteni a türelmemet.
– Semmi, csak nem értem, miért kell
ilyen bunkónak lenned – sipítozott tovább. Nők…
– Bocs, csak nem vagyok hozzászokva,
hogy a semmiből megcsókolnak! – rivalltam rá, talán erőteljesebben, mint ahogy
terveztem. Szavaim visszacsapódtak Bomi megszeppent arcáról, s
visszaszáguldottak számba, keserű ízt hagyva. Nem állt szándékomban megbántani
őt, egyszerűen csak meglepődtem. A lány lefagyva kapkodta össze szétszórt
cuccait a padról és a földről, majd mellkasához szorítva azokat felém fordult.
– Igazad van, bocs – harapta be alsó
ajkát. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, csak… – A mondat utolsó
fele elhalt Bomi hangszálaiban, de nem akartam tovább feszegetni a témát, így
megráztam a fejemet.
– Semmi gond – sóhajtottam végül, s én
is felálltam a helyemről. – Felejtsük el, és inkább kezdjük elölről, oké? –
erőltettem mosolyt az arcomra, főleg azért, hogy egy kis bizalmat öntsek
Bomiba. Mikor a lány bólintott, folytattam. – Írd meg holnapra azt a bevezetőt,
órák után pedig mutasd meg nekem! – Végül ő is rám bazsalygott.
*
– Megjöttem – vágtam le a cuccomat,
mikor beléptem a már nyitott ajtón. Úgy hittem, Kyungsoo dolgozik, de a zár nem
kattant, mikor bedugtam a kulcsot, így érkezésemet hangosan jelezve léptem be a
lakásba. Ám nem jött semmi válasz, legalábbis szóban. Morajokat véltem hallani
a nappaliból, így szemöldökömet ráncolva indultam meg a forrás felé, hogy
láthassam, mivel foglalatoskodik Kyungsoo, amiért elfelejt köszönni.
Meglepetésemre nem lakótársam profilja köszönt vissza rám, hanem Chanyeolé és
Baekhyuné.
– Csá, Jongin – üvöltött oda Chanyeol,
miközben egy zombi fejébe állította a machete-t.
– Hellooo… – nyújtotta el a köszönést
Baekhyun, látszólag nagyon koncentrált, nehogy megölje valaki.
– Hol van Kyungsoo? – kérdeztem,
miközben tekintetemmel a barbár játékra meredtem, amivel haverjaim játszottak
az Xboxon.
– Hogy ki? – kérdezett vissza Chanyeol,
mintha nem is ebben a világban élne.
– Kyungsoo – ismételtem, az előbbinél
jobban kihangsúlyozva a betűket.
– Dolgozik – válaszolt Baekhyun, ő
valamivel evilágiabbnak tűnt, mint barátja. – Nem tudtuk, hogy munkanapja van,
így hívatlanul beállítottunk és most itt hagyott.
– A nem normális – csóváltam a fejemet,
majd a konyhába cammogtam, hogy csillapíthassam szomjúságomat. Még út közben
hallottam, ahogy Chanyeol feltessékeli barátját a helyéről, hogy töltsön
mindkettejüknek egy-egy cigarettát, a cipzár hangjából pedig tudtam
következtetni, hogy elérte a célját.
Egész végig Bomi járt a fejemben, és
próbáltam őt helyre tenni és eldönteni, pontosan hogyan viszonyulok hozzá.
Persze, nem határozat kérdése, de túl sok érzelmet váltott ki belőlem
egyszerre, ami csak kálváriát okozott az agyamban. Az egész annyira kaotikus
volt. Egyúttal éreztem antipátiát a szeszélyessége miatt, értetlenséget a
tettei végett, zavarodottságot a hangulatingadozásai következtében, de mindezek
ellenére imponált, hogy ennyire titokzatos, olykor gyermeteg és ártatlanságot sugároz,
miközben egyértelmű, hogy nem ő a szendeség definíciója.
– Bassza meg a jegesmedve! – ordított
fel Chanyeol, majd egy hatalmas puffanás jelezte, hogy földhöz vágta a
kontrollert. – Francos zombik és rohadt shotgun, amiért nem fér bele több
töltény! – Tisztán hallottam minden szavát, így nem irigyeltem Baekhyunt, aki
mellette ült. Valószínűleg szegényebb lett egy bal füllel.
A narancsleves dobozzal a kezemben
slattyogtam vissza a nappaliba, teljesen hangtalanul, amit köszönhettem zoknim
és a szőnyeg puhaságának. Felvont szemöldökkel álltam meg a kanapé mögött és teljes
csendben kísértem figyelemmel, Baekhyun miként tervezi túlélni egyedül a
zombi-apokalipszist.
– Mögötted – motyogtam a némaságot
megtörve, majd belekortyoltam az üdítőbe.
– Ááh, bakker! – ordított fel Baek is,
majd akkorát ugrott ültében, hogy még Chanyeol is elszakadt a díványtól egy
pillanatra. – Jongin, tudod, kit ijesztgessél! Miattad meghaltam! – fordult
felém szikrákat szóró íriszekkel.
– Én csak segíteni akartam – forgattam
a szemeimet egy nagy sóhaj kíséretében.
– Ne segíts!
– Meddig terveztek itt dekkolni? –
váltottam témát, miután legördítettem az utolsó cseppeket is.
– Talán zavarunk? – fordult hátra
felvont szemekkel a magasabbik fiú. – Mert akkor még jó sokáig!
– Engem aztán nem – vontam vállat
hetykén. – Megyek dolgozni a szobámba.
– Esszét írsz?
– Ja.
– Erről jut eszembe! – kiáltott fel
Baekhyun, majd felpattant a helyéről és a táskájához sietett. Hevesen
kotorászott benne, én pedig érdeklődve vártam, mit húz elő belőle. Nem ért
meglepetésként, mikor egy papírt nyomott a kezembe, aminek tetején egy ismerős
név állt. Wu Yi Fan.
– Kris kéri, hogy ezt írd meg neki
holnapra – adta át az üzenetet Baekhyun, nekem pedig egy pillanatra elapadt a
vérkeringésem.
– Holnapra? – ismételtem meglepetten. –
Esélytelen. Holnapra már így is kettőt kell elkészítenem, nem lesz időm egy
harmadikra.
– Azt mondta, amennyit késik, annyival
kevesebbet fizet – vont vállat ártatlanul Baekhyun. Látszott rajta, hogy
mennyire nem érdekli a dolog, ő szimplán csak átadta az üzenetet, a
továbbiakban pedig szeretne kimaradni a seftelésből.
Sóhajtva engedtem le karomat testem
mellé, agyam pedig rögvest gondolkodó üzemmódba kapcsolt. Lehetetlennek
tartottam, hogy időre elkészüljek az esszével, de eleget hallottam Krisről
ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondolja azt, amit kiejt a száján. Minden
hangszálrezdüléséből süt a határozottság, a keménység és a rideg offenzíva.
Eszem ágában sem volt ellent mondani neki, de egyelőre nem tehettem mást.
– Majd meglátom – zártam le végül
ennyivel a témát, az időzítésem pedig meglehetősen pontosnak bizonyult. Halk,
puha rezgésre lettem figyelmes, amit fülsüketítő gitárszóló követett. Egyből
tudtam, hogy Chanyeol mobilja csörög, a fiú pedig kapkodva próbálta kihalászni
keskeny nadrágzsebéből. Nem tudtam, ki hívhatja, nem kötötte az orrunkra, ám
nem is vonult át egy másik szobába, így Baekhyun és én értesültünk mindenről.
– Csá, mondd – „köszönt” bele a
készülékbe. Nem értettem pontosan, mit mond a másik fél, de azt tudtam, hogy fiú.
– Ne máááár – nyújtotta el a szót barátom, arcán pedig egyszerre foglalt helyet
felhőtlen öröm és robusztus meglepettség. – Hazudsz, baszki, hazudsz! –
nevette el magát hitetlenkedve. – Ezt nem hiszem el, Jongdae!
Több se kellett nekem. Azonnal tudtam,
miről lehet szó. Ez a nap meglehetősen eseménydúsnak bizonyult.